Micimackó és Buaniék egy napja. A napirend, mint a biztonság egyik alappillére autizmussal élő gyerekeknél
Bajuszország zászlóján tudjátok mi volt? Hát persze, bajusz, de nem is egy, hanem egy híján húsz, s mind másmilyen. Ez egy igazán különleges ország volt. A térképen is könnyű volt felismerni ezt az országot, ugyanis bajusz formája volt, ami még egészen az űrből is látszott.
Bajuszországban csak bajuszos emberek éltek. Mindenkinek más formájú és stílusú bajusza volt, sőt, akadtak olyanok is, akik hetente változtattak rajta. A bajuszok pödrése, sodrása és cicomázása igazi művészet volt, és az emberek rengeteg időt töltöttek ezzel a tükör előtt. A lányok, asszonyok keverték a színeket a festékhez. Reggelente, Bajuszország minden házában furcsa, pödrő hangok szűrődtek ki az ablakokon. A tükör előtt mindenki a legjobb formáját próbálta hozni. Akadt olyan is, aki három csavarban pödörte fel a bajszát, másoknak egész spirálokat sikerült formázniuk. A tehetősebb családokban, a lányok még apró gyöngyöket is fűztek a férfias bajuszok végére, hogy igazán különlegesek legyenek a városi bálon.
Bajuszország lakói nemcsak a bajuszukra voltak büszkék, hanem az apró, ám fontos hétköznapi rituáléikra is. Például minden pénteken megrendezték a Bajuszpödörő Versenyt a főtéren, ahol a városlakók összegyűltek, hogy megmutassák legújabb bajusz stílusaikat. Itt tűnt fel mindig Frufru Félix, a helyi bohókás borbély, aki soha egyenes vonalat nem tudott húzni, de mindenki szerette, mert mindig szórakoztatóan ügyetlen volt. Mikor valakinek felpödörte a bajszát, gyakran kérdezte: „Nos, hova mehetünk még egy kanyarral?”
Azonban Bajuszországban élt egy fiatalember, aki kitűnt a többiek közül. Nem csak azért, mert órákon át ült a tükör előtt és gondosan igazgatta hosszú, vastag bajuszát, hanem azért is, mert az ő bajusza nem volt szokványos. Míg a többieké szép fekete vagy barna volt, az övé színpompásan tündökölt: néha kék volt, máskor zöld, és akadt, hogy egyik felét rózsaszínre, a másik felét pedig sárgára festette, mikor milyen kedve támadt. Az emberek furcsán néztek rá, nem értették, miért nem olyan a bajsza, mint a többieké, és ezért nem is hívták meg a táncba. Aznap eleredt az eső, s ahogy sétált az esőben, hallotta a teraszon összesúgó utcabelieket:
-Na, nézzétek a különckét, ma meg kék a zoknija is! De minek neki kék bajusz mellé?!
Furcsa szemekkel néztek rá, de őt ez nem zavarta. A kék bajusz aznap nyugalmat hozott neki. Nyugodt volt, de este felé, mikor a nap kezdett nyugovóra térni és a városiak készülődtek a bálba, mégis elborította szívét a csalódottság. Bajusz úrfi szomorúan bandukolt, kullogott haza felé. „-No, se baj, – gondolta magában – majd befestem én is feketére a bajuszomat, akkor talán beillek majd közéjük.” Így is tett. Haza érve, leült a tükör elé, és fekete festékkel beszínezte a bajuszát. Úgy érezte, mintha nem is festéket kenne magára, hanem szurkot, ami összehúzza az egész arcbőrét.
Ahogy kilépett az utcára, észrevette, hogy senki sem néz rá furcsán, sőt még a cukrászmester is rámosolygott. “Talán most végre elfogadnak” – gondolta magában. De ahogy haladt az úton, valami nyomást érzett. A fekete bajusz súlyként nehezedett rá, mintha ólommá változott volna. Úgy érezte, hogy minden lépése egyre nehezebb lesz. Ahogy a bálba ért, a többiek mosolyogva fogadták, de Bajusz úrfi belül üresnek érezte magát. Az emberek elfogadták, de ő mégsem érezte magát jól a bőrében, nem érezte magát szabadnak.
-Inkább most haza megyek – motyogta a bajsza alatt.
Valami hiányzott neki, vagy inkább valaki: a valódi önmaga. Otthon leült a tükör elé, és elgondolkodott. „Mitől érezném jól magam?” – kérdezte magától csendben. A válasz pedig hangosan tört fel belőle: „Attól, ha önmagam lehetek. Nem akarok más lenni, olyan szeretnék maradni, amilyen vagyok, színes bajusszal!
Ettől a naptól kezdve Bajusz úrfi újra a régi, színes bajuszával jelent meg mindenhol. Emellett minden egyes nap gondosan kiválasztotta az aznapi öltözékét. Nemcsak a bajuszának színe volt változatos, hanem a ruhái is, amelyekhez igazította a bajsza színét. Hétfőn, amikor kék inget és cipőt viselt, akkor kék színűre festette a bajuszát. Kedden zöldben pompázott tetőtől talpig, és a bajusza is ugyanúgy zölden ragyogott. Szerdán lilába öltözött, csütörtökön rózsaszínbe, pénteken pedig citromsárgába, és a bajusza mindig követte a színválasztását. A többi emberrel ellentétben, ő pénteken volt a legaktívabb. Vidáman dalolászva tömte tele az újságokkal, levelekkel a postaládákat, mert tudniillik, Bajusz úrfi mestersége a postás volt. Azt hinné az ember, hogy unalmas munka, de számára cseppet sem volt az, még a nehezebb napokon is örömét tudta lelni abban, hogy címről címre megy. Zsebemben móka, táskámban levél,
Bajusz postásnál minden kerek és szép!
A sárga bajsza és a sárga inge csak úgy ragyogott a júniusi napfényben, akárcsak az orcája, és ő maga egészében, ahogy tartott a postahivatal épülete felé. A postahivatal különleges hely volt, mert Postahivatal Kézbesítő Kapitány, a postamester különlegessé tette a helyet. Roppant vicces tudott lenni és irtó kedvesen bánt az emberekkel, mindenkihez volt egy-két jó szava. Bajusz úrfival is hamar megtalálták a közös hangot. Amikor Bajusz úrfi megérkezett Postahivatal Kézbesítő Kapitányhoz, hogy újabb kézbesítendő csomagot vegyen át, az agg így fogadta csipkelődve őt:
-Azt hittem, a naplementét is ráfested a bajszodra! – nevetett fel jókedvűen.
Bajusz úrfi csak megvillantotta színes mosolyát, és folytatta a postai küldetését.
Postahivatal Kézbesítő Kapitány régen hajós volt, ezért szokása szerint mindig térképeken próbálta kiszámolni a postai útvonalakat, ami miatt néha megesett, hogy a csomagok kézbesítésekor kalamajka történt. teljesen más helyekre kerültek, mint ahová címezték.
Hétvégente, amikor egy kicsit merészebb kedvében volt, két színt is kombinált. Szombaton rózsaszín inget vett fel sárga cipővel, és ennek megfelelően a bajusza egyik fele rózsaszín, a másik fele sárga lett. Vasárnap hasonló módon játszott a színekkel, és mindig nagy feltűnést keltett a vidám, színpompás megjelenésével.
A város főterén az idős, 99 éves Pedro pajuszpödrő mester ült a padon, híresen hosszú, pödrött bajuszával. Mindenki úgy tartotta, hogy ő a legjobb bajuszpödrő az országban. Idős kora ellenére még mai napig precízen csűri-csavarja a kacskaringókat ősz bajszán. Mikor Bajusz úrfi először sétált el mellette, az idős férfi csak furcsán megemelte a szemöldökét. De ahogy egyre többször látta őt, már csak mosolygott:
-Színes vagy, fiam, de legalább igaz vagy! – mondta egyszer, mikor Bajusz úrfi épp kék-zöld bajuszában jelent meg.
Az emberek lassan megszokták, hogy Bajusz úrfi mindig ilyen különleges módon viseli bajuszát, és kedvére öltözik. Idővel csodálni kezdték az egyedi stílusát. Néhányan még követni is kezdték a példáját, és bár soha nem értek fel az ő kreativitásához, örömmel próbálták ki saját színkombinációikat. Bajusz úrfi csak mosolygott, és ennyit mondott nekik:
-S nicsak, mindenkinek van választása, hogy szabadon éljen, megfelelés nélkül. Ez egy színes világ! Látjátok már a harmóniát a sokszínűségben?!
Végre igazán boldog volt. Úgy érezte, megtalálta a saját útját, amelyen önmagát adhatta, és ebben a színek játéka csak még jobban segítette őt.
A belső gyermek felélesztése felnőtteknek:
Mersz az autentikus önmagad lenni, nem érdekelve, hogy mit gondolnak rólad mások, felvállalva egyediségedet? Mi irányít a félelem vagy a bátorság? Te mivel tűnsz ki a tömegből? Miben próbálsz megfelelni másoknak? Hordasz maszkokat vagy már letetted azokat? Ki vagy a maszkok nélkül? A furcsaságoddal vagy egyedi, megismételhetetlen és tökéletes.
